ez egy nehéz nap volt...

de nem alszok, mint egy tuskó. :)
Én álmodom. De miket?! és minek???

-dreamwater-
Kétségbeesve keresem -nem Susant- a salátát, de sehol nem találom, -.-"
aztán vendégül látom
Ju-kent


és Tatsurót. O.o Valami káposztás kajára, és csak szorongatom Ju-ken karját, bizonygatva, mennyire örülök, hogy eljöttek. *Sajna, csak ennyi az álom, de legalább Ju-ken! lol*
-nyaff-
Ezek után kialvatlanul indulok munkába, és kellően tompa is vagyok egész nap. Sok minden ingerel, de sikerül úrrá lennem indulataimon. *naja, telik a hold...*
Szerencsémre laza a nap, így unaloműzőként kitakaríthattunk a zöldség-előkészítőben is. A halas marad holnapra. Be kell vallanom, hosszú a 12 óra.
Most átértékelem az összes mesét, amit gyerekfejjel hallottam nagyapától, milyen is volt kapálni pirkadattól szürkületig... keményebb, mint hittem. És nehezebben szokom most meg én a fizikai igénybevételt, mint gondoltam. Nem vok már rugalmas.
De nem panaszkodom, boldog vagyok, hogy dolgozom. Azt hiszem, most először veszem komolyan. És talán most kezdem igazán értékelni a szabadidőmet. Azt a keveset, ami van. Talán pont ez a lecke... szenvedéseim közepette -iszonyat, mennyire fájhat az ember lába meg a háta- szembesülök a ténnyel, hogy az enyémtől sokkal sanyarúbb sorsok is vannak, és valójában, milyen nagyon szerencsés vagyok, hogy annyian állnak mellettem. *Pedig megfordult a fejemben, hogy beteget jelentek, de aztán észhez tértem. Ha most megfutamodom... soha nem lehetek elégedett magammal.* Még ha kudarcot vallok is, legalább megpróbáltam, és hoztam a maximumot. Ennyi, amit tennem kell. Remélem, elég is lesz... mert bizony szombaton egyedül leszek... :S pánikolok is.
És ezek után, este felhív a barátnőm, hogy szerelmes a tanítványába. xP
Kész vok. Milyen tanácsot adhat ilyenkor az ember? Az érzelmeinkért nem felelhetünk, de a tetteinkért igen. Csak remélni tudom, óvatos lesz.

Nem is meséltem még az új munkahelyről.
A szakács srácok elég jófejek, néhányan már házasok is, és rajonganak a gyerekeikért. Olyan örömteli hallgatni őket, amint mesélnek a lurkókról. A hangjukban szeretet. Az exet soha nem hallottam így beszélni... persze lehet, h mások igen, legalábbis remélem. *Most nem tesz sokat a Kölyökért... -.- *
A tulaj pedig nagyapára emlékeztet, olyannyira, hogy az már fáj. Most jövök rá, mennyire hiányzik néha. És arra is, mennyi mindent akartam volna még megkérdezni tőle...
A Szenszé pedig amolyan apapótlóvá lépett elő számomra. Főleg miután megkérdezte szombaton, bírni fogom-e, ha vasárnap is jövök, és hétfőn én viszem a napot egyedül. Olyan édi! ^^ Különös érzés, amikor ennyire törődnek velem - Anyucit leszámítva, persze-
A kolléganőm pedig lenyűgöző, nádszál-vékony, de nagyon erős. És mozog egész nap. Szerfelett inspiráló.
Jó kis kollektíva, jól is érzem magam ott.